Futó Gabriella édesanyát, hegedűn játszó és éneklésben is tehetséges lányáról kérdeztük, ám a beszélgetés közben kiderült, hogy pár évvel idősebb fia is zenél, így a családban a legkisebb gyermek tehetségének támogatása már korábbi tapasztalatokra épülve történik.
– Egy kicsit meséljen nekem a családjáról! Mit lehet tudni önökről?
Nem egy szokványos család vagyunk, ennyit mondhatok. A férjemnek ez a második házassága, így én „örököltem” három nagy gyermeket. Sajnálatos módon az ő előző felesége elhunyt, és nekünk született később még két gyermekünk. Ebből a Julcsi a legkisebb. A bátyja, Jancsi, három évvel idősebb, és van három felnőtt testvére.
– Meséljen nekem egy kicsit a gyermekeiről!
Jancsi és Julcsi? Egyébként mind a ketten szerintem nagyon kis okos gyerekek. Én azt gondolom, hogy egy nagyon-nagyon szerető családba születtek. Nagyon vártuk, hogy megszülessenek és nagyon örültünk neki, és hála Istennek, mindketten egészségesek, szépek. Sok örömünk van bennük. Igyekszünk velük nagyon sokat foglalkozni. Nyilván így nagyobb korkülönbség a férjem és köztem, de én azt gondolom, hogy ennek ők nem szenvedik semmilyen hátrányát.
– Ha jól tudom, akkor Julcsi hegedül és az éneklésben is kiemelkedő.
Igen, bár én mindig óvatosan fogalmazok ezzel, mert amikor elmegyünk egy-egy versenyre, akkor azért látom, hogy nagyon sok kiemelkedő gyerek van. Valóban a zenei vonal az neki – mondhatom – a vérében van. És Julcsi, ahogy ő fogalmazza, a zene nélkül nem tud élni. Ez a lételeme.
– Mikor vették először észre, hogy Julcsinak van egy erősebb érdeklődése és tehetsége is a zenéhez?
Óvodában ez már megmutatkozott Az óvónők vitték népdaléneklési versenyre, ügyesen szerepelt, és nagyon szépen odatette magát, mindig élvezte. Nem volt neki ez kényszer soha. Boldog volt, hogyha mehetett.
– Mikor jött be a képbe a hangszer is?
A családban minden gyerek tanul hangszeren játszani, a nagyok is, tehát kvázi alap volt nálunk, hogy meg kell próbálni. A bátyja fuvolázik, ő tizenegyedikes, és a mai napig jár a zeneiskolába. Mondhatom, hogy szinte alap volt, hogyha eljön az ideje, akkor beíratjuk szolfézsra, és utána majd hangszert fog választani.
Julcsi nagyon határozottan csellózni szeretett volna, ő ezt hatévesen megmondta. Úgy járt az előkészítőre is, hogy csellózni szeretne, mert neki a cselló hangja nagyon tetszik. Azonban az élet közbeszólt, mert abban a zeneiskolában, ahová beiratkozott, nem volt megoldható a csellóóra. Mi meg nem tudtuk vállalni, hogy a gyereket és a csellót is hetente többször szállítsuk munkaidőben. Amikor ez a kis konfliktus történt, jelen volt egy hegedűtanárnő, és azt mondta, hogy neki még van szabad kapacitása, és ha a hegedű is jó lesz, akkor ő szívesen elvállalja. Mondtam, hogy jó, akkor kérünk egy kis gondolkodási időt, mert Julcsi nagyon-nagyon csellózni szeretett volna. De aztán kompromisszumot kötöttünk, hogy akkor legyen a hegedű, azt könnyebben tudjuk vinni mi is meg ő is.
– Ezek szerint mindkét gyermekük iskolán kívüli tehetséggondozó programokban vesz részt. Hogy néz ki önöknél egy nap?
Most már jól néz ki, mert megnőttek a gyerekek. Tehát a bátyja tizenegyedikes, és ő fuvolázik. Ez így nem volt probléma, mert a fuvola pici, belefér a hátizsákba, azzal tud önállóan közlekedni. Julcsinál ez még mindig egy kicsit bonyolult, mert ha hegedűórája van, akkor ott van az iskolatáska, a tornazsák, a hegedű stb. Ezeken a napokon neki segíteni kell a logisztikában. Bár most már nyolcadikos, és egyre önállóbb. Szerencsére mi Szegeden élünk, és ez egy jó város a gyereknevelés szempontjából, mert se nem kicsi, se nem nagy, illetve nagyon sok minden elérhető. Amikor kisebbek voltak, az kemény volt. Akkor még jártak sportolni, így a nagymama azért besegített, bekísérte az uszodába, reggel vittük őket iskolába, de most már önállók. Most már csak azokon a napokon segítünk Julcsinak, ha a hegedűt meg a tornazsákot, meg az iskolatáskát is vinnie kell. Az utóbbi időben elkezdett biciklivel közlekedni, mert szerencsére olyan helyen lakunk, ahonnan biciklivel is elég jól megközelíthető az iskola. Most már tanulja, hogy úgy „málházza” fel magát, hogy minden elférjen.
– Mi volt a legnagyobb nehézség, amivel eddig szembekerültek az évek alatt?
Az idő. Julcsi túl sok mindent akar csinálni, nem mond nemet semmire, és nekünk is 24 órából áll a napunk. Persze, próbáljuk őket támogatni, de logisztikázni kell, hogy A pontból a B pontba időre odaérjenek.
– Amikor a gyermeknek van egy nagyon erős érdeklődése, és abban kiemelkedően tud teljesíteni, akkor ott mennyire tartja fontosnak ebben a szülői, illetve a tanári bevonódást? Mennyire érzi azt, hogy kell ez a löket és támogatás?
Nagyon kell, a szülői és a tanári is. Azt kell, hogy mondjam, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk mind a két gyerekünkkel, mert fantasztikus zenetanárokat kaptak külön-külön.
Jancsi fuvolázott… Egy picit akkor rátérek és beszélek róla is.
Ő egy nagyon érdekes gyerek, fiú és nem annyira szorgalmas. Amikor első osztályos volt beírattuk szolfézsra, az év végén volt egy hangszerbemutató, és akkor mondta, hogy jövőre választani kell hangszert. Mondtam, hogy jó, persze, hazamegyünk, megbeszéljük. – Anya, én már kiválasztottam.– mondta. Én pedig csak néztem és kérdeztem, hogy mit választott. – Hát én fuvolázni fogok. – Akkor egy kicsit elkerekedett a szemem, hogy fiúként nem feltétlenül azt a hangszert gondoltam neki, de ő olyan határozottan mondta, hogy már megbeszélte a tanárnővel az első osztályban, hogy ő fuvolázni fog. Egy fantasztikus tanárnője volt, nagyon-nagyon szerette, és szerintem ez tartotta őt ott. Tüneményesen kedves tanárnő volt. A fiam egy nagyon erős, egyetemi gyakorló iskolába járt, és az a fajta szelídség, kedvesség, gyengédség, amit az órán a tanárnőtől kapott, az szerintem egyensúlyba hozta őt. Aztán nagyon hamar kiderült – amikor először tartott fuvolát a kezében –, hogy ez neki nagyon megy, van hozzá tehetsége. De az drámai helyzetet teremtett, hogy a tanárnő elköltözött a városból, amikor Jancsi hatodikos volt, és akkor zeneiskolát és tanárt is váltottunk. A tanárnő ajánlott egy másik fuvolatanárt, és ennek köszönhető, hogy a fiam soha nem mondta azt, hogy abbahagyná a fuvolázást. A szolfézst végigvitték, alapvizsga, meg minden, ami a zenetanulással együtt jár. Minden másban, sportban, egyebekben jelezte, hogy nem folytatná, még kitartottunk egy darabig, de aztán csak el kellett engedni, mert ha nem, akkor nem. A zenében nem így van.
Julcsival is ez volt. A hegedűtanárnő nagyon odaadó, szereti a gyermeket, és rengeteg pluszmunkája van abban, hogy sok versenyre viszi. Ugyanezt tudom mondani az énekről is, az iskolai énektanárnője egy fantasztikusan elkötelezett tanárnő, szívvel-lélekkel, száz százalékon dolgozik, a kórusban nagyon hamar felfigyelt rá. Jancsinak nincs jó énekhangja, nem énekel, csak fuvolázik. A tanárok maximálisan jók voltak, tényleg nagyon hálásak vagyunk nekik.
– Mit gondol, mi az, amit a szülő tehet? A tanár az, aki az akadémiai tudást adja, amire szükség van. A szülőnek mi a legfontosabb? Hogyan tudja leginkább támogatni a gyermeket?
Például azzal, hogy megengedtem Jancsinak, hogy fuvolázzon. Akkor egy kicsit elakadt a szavam, hogy jaj, hát én nem pont ezt gondoltam neked. De akkor is azt mondtam, hogy jó, persze, hát akkor legyen a fuvola. Ez biztos, hogy segítség volt. Aztán amikor volt Julcsinál a tanárváltás, és sírt, zokogott, hogy elköltözik a tanárnő, akkor próbáltuk kitalálni, hogy hogyan lehetne ezt a legjobban megoldani, hogy izgalmas maradjon számára a zenetanulás. Pár évvel ezelőtt megrendezték Szegeden a Valahol Európában című darabot, és meghirdettek egy nyilvános castingot. Julcsi szerette volna, hogy beadjuk a portfólióját. Mondtuk neki, hogy jó, persze, de azért ne legyen csalódás, ha nem téged választanak. Beválogatták, ő főszereplő szeretett volna lenni, de nem őt választották. Ez borzasztóan nagy csalódás volt. Mondtuk neki, hogy nem kötelező, nem írtunk alá még semmit, és ha úgy érzed, hogy most itt a vége ennek, ha nem akarod tovább csinálni, akkor engedjük el. Azt mondta, így is vállalja, ott lesz a többi gyerekstatiszta között, így mi ebben támogattuk. Azt mondta, hogy szó sincs arról, hogy ebből kiszállna. Megbirkózott a kudarcával. Én azt gondolom, hogy ez formálja a személyiségét, tudja, hogy jó valamiben, de nem ő a legjobb, és vannak mások is, akik jók. Mi meg mindig támogatjuk, ha castingra szeretne menni, akkor mehet. És megpróbáljuk neki azt megtanítani, hogy nagyon sok más gyerek is jó ezen a területen.
– Említette, hogy az Ön gyerekei sosem szerették volna otthagyni a zenét. Olyan előfordult, hogy valami mást ugyanezen a szinten akartak űzni?
Ó, persze, Julcsi most is. Pár éve kitalálta, hogy magánénekre is jár, a hegedű mellet. A hegedűtanárnő ezt nyilván úgy éli meg, hogy akkor kevesebb idő jut a hangszerére. Lehet, hogy az énekben tehetségesebb, de nem tudok erről nyilatkozni, mert nem mentem zenei pályára. A középiskolában már látszik, hogy ki mennyit gyakorol velük, meg mennyire szívesen gyakorolnak ők maguk. Az ének abszolút az élete része, éjjel-nappal foglalkoztatja – ezt mondhatom –, mert a biciklin is dudorászik, az iskolában is, tehát ez teljesen kitölti a napjait. Még kitalálta azt is, hogy zongorázni szeretne, de erről most hál’ istennek csönd van, és hogy jövőre egy komolyabb kurzusba szeretne becsatlakozni.
Jancsinál nem volt olyan, hogy valami mást szeretett volna kipróbálni, ami nem feltétlenül a zenéhez kapcsolódik, vagy csak azt mondta volna, hogy én most egy másik hangszert szeretnék. Ő nem, ő lusta, őt azért noszogatni kell, és ezért ilyen szempontból egy másfajta tehetség. Nem tudom, hogy az ő rakétáit ki fogja és mikor berobbantani. Jancsi a Radnóti Miklós Gimnáziumba jár, ez egy tehetséggondozó gimnázium, és ott biológia tagozaton tanul. Nagyon okos gyerek, de végtelenül lusta, sajnos, szeret kényelmeskedni A motivációgombot még keressük rajta, hogy be tudjuk nyomni. Bár a fuvolatanár bácsi – akihez jár – valamit tud, mert ő mindig ott van, van feladattudata, nem kell szólni, hogy ma fuvolaórára ne felejtsünk elmenni. De belül még nem találta meg teljesen önmagát.
– Ha jól értem, akkor mind a két gyermek kamasz. Az lenne a kérdésem, hogy ahogy a kamaszkor beköszöntött, voltak-e változások, akadtak-e újfajta nehézségek? Egy gyermeki agy és egy kamasz agya kicsit máshogy áll a világhoz, átalakulnak az értékrendek. Ön ezt hogyan látja?
Ó, a Jancsi! Ötödikes kora óta nagyon nehéz gyerek, amióta megvette magának az első mobiltelefonját. Gyakorlatilag azóta játék- és telefonfüggő, én pedig úgy érzem, hogy mást se csinálok, csak küzdök ez ellen. Ez nagyon nehéz, ez a húzd meg, ereszd meg, hogy hol a határ, és ő nem nagyon érzi a határokat. Kiskamasz kora óta nehéz gyerek. Az segít, ha beosztom az idejét. Volt olyan nyár, hogy egyik táborból a másikba küldtem, hogy ne legyen ideje telefonozni. Ott például jól érezte magát. Volt olyan zenei tábor, ahol zenekarban játszottak együtt, és azt nagyon szerette. Az elején mérges volt, hogy miért írattam be oda, aztán nagyon megköszönte. De igazából neki az a kikapcsolódás, ha a telefonozik, meg rapzenét és számunkra szörnyűséges dolgokat hallgat. Úgyhogy én – ezért őszintén megmondom –nagyon sokszor utálnom ezt a mai világot. Ahogy mondtam, a motivációgombot, a belső kapcsolóját, azt még nagyon keressük. Nagyon dühös vagyok, mert úgy érzem, hogy az ő kvázi tehetsége vagy adottsága elkallódhat. Ő egy nagyon jó eszű, nagyon könnyen tanuló gyerek. Könnyen tanul nyelveket, most egy nyelvvizsgát kirugdostunk belőle, és a másik is biztos, hogy sikerülni fog. De én nem akarok rugdosni, azt mondom, hogy ez az ő élete. Julcsi második gyerek, ő más, kerüli a konfliktusokat, jobban meg akar felelni és közben rettentően szorgalmas. Ő nem játékfüggő, szeret a kis társaságával az online térben csacsorászni, de azt is bármikor leteszi és abbahagyja. Neki a közösségi élet a valóságban sokkal fontosabb.
– Milyen a kettejük közti kapcsolat?
Nagyon jó kérdés. Én azt szoktam mondani, hogy a fiam nem tudja megbocsátani a mai napig, hogy Julcsi megszületett. Három év van közöttük, és három évig csak róla szólt az életünk. Imádtuk, gyönyörű, okos kisgyerek volt, és aztán megszületett a húga és elvette az anyját, megszületett a rivális és trónfosztás történt. Persze, ezt nem régen fogalmaztam meg magamnak. Már elég okos gyerek, és el szoktam mondani neki, hogy az a te nagy bajod, hogy nem tudod megbocsátani Julcsinak, hogy megszületett, pedig ideje lenne.
– Szóba került az, hogy járnak versenyekre. Milyen rutin övezi ezeket a versenyeket? Hogyan indulnak el, mi történik ott?
Hát nyilván van bennük egy egészséges izgalom, én egyáltalán nem vagyok ilyen szereplős. Van egy bátyjuk, aki együttesben énekelt, ezért ők sokat látták a testvérüket színpadon. Pici gyerekként látták azt, hogy milyen kiállni a közönség elé. Nyilván ez nem könnyű, és én azt látom, hogy mindkettőjüknek van ehhez tehetsége, hogy a stressz pozitívan támogatja a szereplésüket, nem fagynak le és nem megy a teljesítményük rovására. Nyilván izgulnak, de ez teljesen természetes. Én azt látom, az, hogy sokat szerepeltek relatíve – mondjuk a kortársakhoz képest biztos, hogy többet – más stresszhelyzetekben is ad ez egy ilyen pluszt, ezért a teljesítményhelyzetekben jól szerepelnek, például a felvételin.
– Milyen hosszabb távú célokat tűztek ki maguk elé?
Nem, nem tűzünk ki célokat. Nekünk az volt a célunk, hogy kipróbálhassák magukat, legyen lehetőségük megtalálni azt, ami esetleg pluszt adhat nekik az életben. De semmi olyan nem volt, ami kötelező. A nagyobb testvéreiktől is azt látták, hogy az alap, hogy az általános iskolában tanuljanak zenét. Amelyiknek jól ment vagy ügyesebb volt, az nyilván folytatta, főleg kórusban énekeltek a testvérek is, tehát a kóruséneklés nagyon fontos volt. Az érdekes, hogy a zene nekik kettőjüknek maradt meg így. A Julcsinak akkor is megmarad, ha nem zenei középiskolába megy, megmarad a hangszeres zene. De mi nem tűzünk ki nekik célokat. Inkább azt mondanám, hogy sodródunk az árral, vagy nem mondunk nemet a lehetőségekre. Semmi olyan kényszer nincs, hogy most ezt vagy azt kell csinálni.
– Mennyire befolyásolja a gyerekeknek az iskolai életét ez a külön elfoglaltság? Ez azért nagyon sok gyakorlás, és akkor ott vannak a versenyek, felvételik.
Jancsinál azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem, szerintem az osztálytársainak nagy része nem is tudja. Amiatt egy kicsit szomorú vagyok, hogy ez nem érték nekik. Nem igazi érték. Jancsi nehezebb gyerek, és azért ez az önelfogadás, az énkeresés útja neki egy igazi rögös út, és mivel tényleg egy okos gyerek, én azt mondtam neki nyolcadikban is, hogy ő a hülyék között is a leghülyébb akar lenni. Tehát, hogyha devinánsnak kell lenni, akkor ő a legdeviánsabb, odateszi magát és megmutatja, hogy beáll ő is a sorba a többi közé, és akkor ő a legborzalmasabb.
Amikor próbáltam mondani neki, hogy de hát kiválóan fuvolázik, nagyon tehetséges, nagyon ügyes benne, akkor azt mondta, – Hidd el anya, hogy ez senkit nem érdekel.
A kortársak között ez nem érték. Szeret fuvolázni, de szerintem nem sokan tudják róla a gimnáziumban, hogy hol tart, milyen szinten játszik.
Julcsinál más, mert ő lány. Ő kiáll, és nyilván van egy kis rivalizálás a lányok között, hogy már megint őt kérik fel, már megint ő kapta a lehetőséget, hogy szerepeljen. Ő ezzel tud villantani. Ha kiáll az iskolában, akkor neki jobb, mert más az osztályközösség, mint a Jancsinál. Ha egy iskolai fellépésen szerepel, akkor vastapsot kap az osztályától. Ilyen különböző tapasztalataink vannak.
– Ha átfogóan egy tehetséges gyermekről beszélünk, Ön mit gondol, hogy min múlik egy tehetséges gyermeknek a sikere. Mi az a katalizátor, ami által ki tud bontakozni?
Szerintem a motiváció, az biztos, meg a szorgalom. Tehát önmagában a tehetség nem elég. Nagyon-nagyon sok szorgalom kell hozzá. Én azt látom, hogy Julcsinak az a pár év, amit eltöltött a Valahol Európában című darabban, az egy életre szóló élmény volt. Minden percét imádta. Betegen is ment, akár félholtan. Biztos, hogy egy-egy ilyen élmény szárnyakat ad.
Meg a kortársak, nagyon fontos, a kortársközösség. Hogy megtalálja-e azokat a kortársakat, akik ezt értéknek tekintik, és akik továbblendítik ezen az úton. De azt is gondolom, hogyha noszogatni kell, és nincs meg az a pluszmotiváció, akkor a szülőnek el kell engedni, mert boldogtalan lesz benne. Nagyon sok a tehetséges gyerek, de tényleg nagyon sok. Ranschburg Jenőt egyszer hallottam, és nagyon megragadott, amikor azt nyilatkozta, hogy az a tehetséges gyerek, aki tele van kérdésekkel és keresi rá a választ. Van, hogy elmegy egy óvodába, és ő azt gondolja, hogy szinte minden gyereknek ott van tehetsége, és aztán nyolcadik osztályra azt látjuk, hogy ezek a tehetséges óvodások eltűnnek, és bezárja őket a köznevelés egy dobozba.
Bennem annyira megragadt ez az interjú, hogy én tényleg próbálok arra törekedni, ami családilag adott. Soha nem gondoltunk arra, hogy magániskolába vagy ilyesmibe küldjük őket. Gondoltuk, hogy meg kell tanulni alkalmazkodni, és majd abból a dobozból egy-egy ilyen kis fűszálat kivezetünk. Én azt gondolom, hogy ez nagyjából működik is, hiszen ebben az országban élünk, itt kell megfelelni. Nagyon jó iskolába járnak, ahol nagyon jó tudást kapnak. Aztán segítjük őket, hogy ne veszítsék el önmagukat a tehetségükkel.
– Ön is említette, hogy az idősebb testvér is színpadon állt zenekarban, illetve, hogy a gyerekek is kipróbálták a zenét, jók is benne és élvezik is. Ön szerint elképzelhető, hogy ezt örökölték valahonnan?
Ó, biztos, hát azért 70 százalék a genetika. Én hiszek ebben. A férjem harsonázott gyerekkorában, meg hegedült, de a harsonában volt igazán tehetséges. Én nem, zenei tagozatos általános iskolába jártam, de nem voltam tehetséges ilyen területen. Biztos vagyok benne, hogy van egy öröklött faktor. Szerintem az, hogy Jancsi fuvolázik, az részben annak köszönhető, hogy akkor az első osztályban nem mondtam neki azt, hogy hát az nem egy férfias hangszer. Pedig nem így van, el sem tudtam képzelni, hogy fuvolázzon, de azt tudtam, hogy a választás szabadságát meg kell adni neki.
– Ön mit javasolna azoknak a szülőknek, akik szeretnék támogatni a tehetséges gyereküket, mire figyeljenek oda?
Ne terheljék túl őket. A gyerekek, akik tehetségesek, azok diktálják a tempót maguknak, és amit maguknak diktálnak, azt kibírják. Azt a hátizsákot viszik. Amikor Julcsi valahol van, akkor volt olyan napja, hogy napi 12-16 órát „dolgozott”. Már reggel bement a suliba, onnan átment a színházba, este vissza a színházba, tehát nagyon-nagyon sokat teljesített. Kezdett már önállóan közlekedni. Mindenki aggódott, hogy nem lesz ez sok? Nyilván mi is azt mondtuk, hogy esetleg sok lesz, de gondoltuk, hogy figyeljük majd a jeleket, hogy sok vagy nem sok. Amíg ő boldog benne, szívesen csinálja, motivált, addig ugyanezt fogom tenni. Az a lényeg, hogy ne mi akarjuk, ne a mi álmainkat valósítsák meg, hanem a saját álmaikat.
– Ön mit remél a gyerekei jövőjétől?
Én csak azt szeretném, hogy legyenek boldogok. Tehát az, hogy most fuvolázik hosszú távon vagy hegedül, vagy énekel, ezek olyan értékek, amiket később bármikor elő lehet venni. Tehát lehet amatőr zenekarban játszani, lehet búfelejtőnek elővenni a hangszert vagy egy családi karácsonyra. Nem álmodom őket feltétlenül színpadra. Julcsi odaálmodja magát, musicalénekesnek, ilyesmi. Én nem szeretném akadályozni, ami neki belefér az életébe. Ő most kezdi majd a középiskolát. Ha a tanulmányai mellett bírja, akkor mi csak segíteni szeretnénk. És akkor majd elvisszük este, éjszaka elmegyünk érte és támogatjuk. Semmi sem kötelező. Azt szeretném, hogy találják meg a boldogságukat.